A magyarországi reneszánsz zenéről

Bevezető

A magyarországi reneszánsz zene története sajátságos, amely az ország történelmi helyzetére-nevezetesen a hosszas és folyamatos hadi állapotára (török hódoltság, küzdelem a Habsburg ház ellen, belső harcok)-vezethető vissza. A lényeget megragadva és végletesen összesűrítve megállapítható, hogy a hangszeres és vokális szerzett-szerkesztett muzsika helyett a históriás ének, hadi ének a jellemző.

A magyar reneszánsz fénykora: Mátyás király

A magyar reneszánsz idejét behatárolva a kezdetek - noha csekély mértékben már Zsigmondnál (1387-1437) is észlelhetők - Mátyás király uralkodásának idejére (1458-1490) tevődnek, és sajnos merőben különböznek az utána következő korszakoktól. A szánakozás természetesen nem Mátyást illeti, ugyanis ha az általa gyökeret vert szellemiség és prosperáló politikai státusz folytatást kaphatott volna, ma Magyarország igen gazdag reneszánsz örökséggel dicsekedhetne, de nem így történt. Mátyás és felesége Beatrix a tudományhoz és más művészeti ágakhoz hasonlóan a zenének is lelkes és értő kedvelője és támogatója volt. A kor legjelesebb zenészei is megfordultak, vagy szolgálatban álltak az udvarban a Németalföldről, Itáliából, vagy Franciaországból: Johannes de Stokhem, Jacques Barbireau, Stefano da Salerno, valamint Bisth, Mecchino, Bonnus, Cornuel. A kor legjobb lantosának számító Pietro Bono-t is sikerült egy-két évre megszerezni az uralkodó párnak, de ehhez már Beatrix rokoni kapcsolatait (Pietro Bono-t Ercole d'Este ferrarai hercegtől kellett elkérni) és némi diplomáciai befolyást is be kellett vetni; Johannes Tinctoris pedig, bár Budával közvetlen kapcsolatba nem került, az 1470-es években Beatrix zenetanára volt, és Terminorium e diffinitorium-át is egyenesen neki ajánlotta több más mű között. Fontos adalék, hogy a históriás éneklés már ekkor is nagy becsben állott az udvarban. Galeotto Marzio (1427- 1492) itáliai humanista is beszámol ebbéli élményeiről, melyet Mátyás asztalának vendégeként szerezhetett. A római énekmondókhoz hasonlítja az itteni, lanttal önmagukat kísérő hősi énekeket előadókat.

A magyar reneszánsz hanyatlása

Noha II.(Jagello) Ulászló (Dobzse László) (1490-1516) még túl is szárnyalta Mátyás fényűzését, és Európa legjobb zenészeit alkalmazta, sőt fia,. II.Lajos (1516-1526) idejében Adrian Willaert is az udvar vendége volt, az ország gazdaságilag és politikailag folyamatosan gyengült és a mohácsi vésszel a hanyatlás megállíthatatlanná vált, az ország két-, majd három részre szakadása és 1699-ig tartó török uralom következett. A folytonos hadbanállás nem kedvezett a művészeteknek: elvonta a szellemi és anyagi erőket, meggátolta a zenei műhelyek kialakulását, elriasztotta a mestereket, a hangszerkészítőket. Aki zenét akart tanulni, külföldre kellett mennie.

Fennmaradt írásos emlékek

Hazai komponált hangszeres muzsika szinte nem is maradt fenn az utókor számára. Legismertebb reneszánszkori tánczenéink is idegen zeneszerzők feldolgozásában hagyattak ránk ld.: Jacob Paix: Ungarescha, Wolf Heckel: Ungarisher Tantz stb. Az első magyar forrású orgonatabulatúrás könyvek az 1600-as évek második feléből származnak, melyek stílusban még a reneszánszot követik, de a kort tekintve már azon kívül esnek: Kájoni-kódex (1634-71), Lőcsei virginálkönyv (1660-70körül), Vietórisz-kódex (1680) táján, Soproni Stark féle virginálkönyv (1689-90).

Bakfark Bálint

A hiányért nagy kárpótlást nyújt Bakfark Bálint (1507?-1576), az utolérhetetlen tehetségű lantjátékos és zeneszerző, akinek fantáziái a műfaj csúcsát képezik a lant irodalmában és szerkesztésükben a későbbi fúgát vetítik előre, bár nála is meg kell jegyezni, hogy életének jelentős részét nem Magyarországon töltötte, így a művek sem itt születtek és nem is itt adták ki azokat. Hiába kapott földbirtokot János Zsigmondtól, aki szintén jó lantzenész volt, úgy látszik, hogy a hazai szegényes zenei élet nem tudta kielégíteni és itthon tartani.

Egyházi muzsika

Ha a históriás éneken kívüli vokális zene után kutatunk, egyházit inkább találunk, mint világit. 1548-ból, Honterus János erdélyi (brassói) szász reformátortól származik első itthon megjelent (saját maga által alapított nyomdában nyomtatott) hangjegyes nyomtatványunk Odae cum harmoniis címmel, mely bizonyos szempontokból a kivételek közé sorolható, és 21 négyszólamú - antik versformák ritmusára írott - kompozíciót tartalmaz. A kompozíció alapjául viszont nem magyar forrásból származó, hanem német humanista dallamok (főleg Tritonius-tól) szolgálnak, és egyházi vonatkozásai is elvitathatatlanok. A feldolgozó: a többi három szólam szerzője ismeretlen - talán éppen maga Honterus. Tisztán egyházi az Eperjesi Graduál (1635-1650), mely gregorián énekeket és négyszólamú műveket is tartalmaz, idejét tekintve pedig már szintén kilóg a reneszánszból némileg.

Énekeskönyvek

Az énekeskönyvek újabb kategóriát képeznek az egyházi zenében, hiszen a személy, akihez kapcsolódnak általában nem szerzője, csak összegyűjtője a benne foglalt énekeknek. Megesik, hogy az énekeskönyv csak szöveggel jelenik meg, ami számunkra természetesen érdektelen. Gálszécsi István énekeskönyve 1536-ból az első magyar nyelvű kottás nyomtatvány, mely Krakkóban készült: egy gregorián himnuszokat és német korálokat magyarul tartalmazó mű, melyből csak töredékek maradtak fenn. Huszár Gál énekeskönyve (1560) 107 magyar protestáns ének 49 dallammal. Említést érdemel Bornemisza Péter énekeskönyve (1582) és a Cantus Catholici (1651 Szőllősi Benedek szerk) is.

Históriás ének

A históriás ének - a magyar reneszánsz zenének legjellemzőbb megnyilvánulási formája - keletkezésében messze ősi időkre visszanyúlik a reneszánszhoz képest és nem tűnik el e korszak elmúltával. Az énekmondás pedig napjainkban is él. Ez az egyetlen műfaj mely a legviharosabb időkben és körülmények között is fennmaradt, hiszen az emlékezetre, a történetírásra, és a bíztatásra mindig szükség volt. Énekmondóink hangszereiket kíséretre használták, amely valószínüleg egyszerű, rögtönzött, dallamvariáló lehetett. E feltételezés abból következik, hogy lejegyzett kíséretet sehol sem találunk, sem a kíséretre utaló leírást, sőt a hangszerek megkülönböztetésének sem tulajdonítanak nagy jelentőséget: hegedősök és lantosok (citharaedi) nem képeznek külön kategóriát. Középkori elnevezések szerint nevük. Jokulator, igric, vagy reges/regős. Az énekek gyakran csak szöveggel nyomtattattak ki, és ha van is dallamjelzés a versszerző néha megjegyzi, hogy nem muszáj arra a dallamra énekelni, amit ő megjelölt.

Első, nyomtatásban is megjelent (Krakkó) kottás históriás énekünk Farkas András De introductione Scyttarum-ja 1538-ból való. 1553-ban Kolozsvárott jelent meg a Hoffgreff-énekeskönyv, mely bibliai históriákat tartalmaz. További szerzők a teljesség igénye nélkül: Valkai András, Göröncsi Ambrus, Heltai Gáspár, Bornemisza Péter, Ilosvai Péter Batizi András, Wathay Ferenc.

Tinódi Sebestyén

E műfaj kétség kívül legjelesebb hazai képviselője Tinódi Sebestyén(1510k.-1556). Ő már magas színvonalú dallamait mind maga szerzi, következetesen hozzá kapcsolva a vershez. 24 dallama maradt ránk és több mint 13000 verssora, mely néhány kivételtől eltekintve az 1554-ben Kolozsvárott nyomtatott Cronica című fő művében tömörül. Leírásai az eseményekről olyan pontosak, hogy a későbbi történetírás is felhasználta. Saját bevallása szerint semmiféle emberi ráhatásra sem volt hajlandó megváltoztatni a meggyőződése szerinti igazságot, ha mégis valótlan dolog csúszott leírásába az csak az adatközlő személy hibájából adódhat.

Összegzés

Összegzésképp megállapítható, hogy az európai zenei gyakorlat főúri udvarainkban mindig jelen volt, de a körülmények miatt széles körben nem tudott elterjedni.

Oldaltérkép : Reneszánsz zene Magyarországon

 
webmester & honlap optimalizálás: Jároli József